Hat

Közvetlenül a kulcscsont alól indult, és átlósan húzódott egészen a legalsó bordákig: széles, fekete-kék-mályvaszínű öv, amelyet erezett, sárga szalag szegélyezett. A bőrt a zúzódásnyom mindkét oldalán – és a hasfalon lefelé, egészen az ágyékig – vékony, bíborvörös fonalak szőtték át a számtalan megrepedt hajszálér nyomán.

Feltűnt, ahogy Heyworth-nek alig hallhatóan bennakad a lélegzete, amint levettem az ingemet.

– Hogy történt ez pontosan?

– Nem tudom. Komolyan. Ma reggelig észre sem vettem.

– Hogyhogy?

– Nem vettem le a ruháimat.

– Volt valamilyen baleseted? – nézett rám fürkésző, gyanakvó tekintettel. – Vagy megvert valaki?

– Emlékeim szerint nem.

Kivette a füléből a sztetoszkópot.

– Nincs törés, nincs horzsolás, nincs semmilyen duzzanat. – Horgas, öreg ujjai lassan siklottak végig a mellkasomon, szakértőén tapogatózva. – Kiterjedt purpura. Még sohasem láttam ehhez hasonlót.

– Mi az a purpura?

– Vér, ami a szokásos csatornáiból kilépve kiszivárog a környező szövetbe. Fáj, hogyha ezt csinálom? – Finoman megnyomta a hasfalamat.

– Csak ha nevetek.

Felsóhajtott.

– Nem kényszeríthetlek rá, hogy elmondd, hogy történt, Martin, de minden információ segíthet.

– Nézd, ennek semmihez semmi köze!

Még ha meg is próbáltam volna elmagyarázni, hogyan szereztem a zúzódást, soha nem hitt volna nekem. Heyworth gyakorlatias fickó volt, józan és alapos: nem dőlt volna be egy hihetetlen mesének arról, hogy miként préselt a földhöz valamilyen láthatatlan súly a Negyvenötödik utca egyik lepusztult hotelszobájában.

– Tudni szeretném, mi van Annával – folytattam. – Ezért jöttem hozzád, Bili. Nem egy nyavalyás kis kék folt miatt. Még mindig nem mondtál semmit.

– Valóban? – vetett rám gyors, szemrehányó pillantást a szemüvege fölött.

– Ha valóban így van, elnézésedet kérem.

Felgyűrődött homlokával és hosszúkás, megereszkedett arca fölött meredező, őszbe hajló, borzas hajával kimerültnek és annyira bánatosnak tűnt, hogy az szinte komikus hatást keltett. Érthető módon felkavarta, amit tettem. Annát gyerekkora óta ismerte, és szinte a saját lányaként tekintett rá. Azt hiszem, arra gyanakodott, hogy szándékosan akarok neki fájdalmat okozni.

– Ki fogja heverni – mondta halkan.

– Bili, az isten szerelmére!

– Aggódott miattad. Eleinte jobban, mint a kutyákért. Amit a dobozban talált… azt gondolta, hogy valami eszelős… sajnálom, de minden jel erre utalt… hogy valami eszelős sorozatgyilkos műve lehet. Attól félt, hogy az a valaki téged is megölt.

– Hogy jutott ki a hálószobából?

– Kimászott a veranda tetejére, és leereszkedett a futónövények indáin. Egy órával azután lehetett, hogy te elmentél. Elunta a várakozást, mert már régóta nem történt semmi. Azt mondta, valamilyen meglepetést ígértél. A házban teljes volt a csend. Nem tudta, merre lehetnek a kutyák. Hívta őket, de persze nem válaszoltak. Aztán, ahogy belépett a bejárati ajtón, észrevette a vért az előszobaszőnyegen. Nem hajlandó beszélni arról, amit a dobozban talált, Martin, úgyhogy hiába is kérdeznél. Szegény kislány rettegett, hogy a gyilkos talán még mindig a házban van. Miután meggyőződött róla, hogy egyedül van, bezárta az ajtókat, és már azon volt, hogy hívja a rendőrséget. Mindennél jobban aggasztotta, hogy mi történhetett veled. De aztán megtalálta a születésnapi kártyát.

– De hát látta, ahogy elhajtottam. Még intettem is neki.

– Azt mondta, nem volt biztos benne, hogy te voltál. – Harag bujkált a hangjában. – Akkor már szinte semmiben sem volt biztos.

– Nem emlékszem semmilyen kártyára.

– Elég volt ahhoz, hogy Anna letegye miatta a telefont. A te kézírásod, semmi kétség. Anna elég rossz állapotban volt, mire kiértem hozzá.

– Mit mondott még?

– Beadtam neki egy nyugtatót. Nem nagyon mondott semmit. Már aludt, amikor én elmentem, de nem volt egyedül. Az ápolónő öt körül érkezett. Mondtam már, Martin, nincs miért aggódnod. Anna jó kezekben van. Mrs. James vele marad, amíg csak szüksége van rá. Gondoltam rá, hogy megkérem a nővérét, hogy repüljön ide Monterrey-ből, de aztán arra jutottam, hogy minél kevesebben tudnak erről az egészről, annál jobb.

– Ki gondoskodott a… a kutyákról?

– Eltemettem őket a kertben.

– Sajnálom, hogy neked kellett… – Hirtelen elfordultam, az ablakhoz léptem, és kifelé szegeztem a tekintetem. – Ha meg tudnám magyarázni ezt az egészet, Bili, hidd el… Sajnálom.

– Semmi baj – mondta megenyhülve. – Mindent megtennék Annáért. Értetek. Mondanom sem kell. Tudod, hogy ti számomra nem egyszerűen csak páciensek vagytok.

– Ott voltál, amikor Annának szüksége volt rád.

Kínos csend ereszkedett ránk.

– Fel kéne öltöznöd. – Most az orvos beszélt belőle. – Nincs semmi bajod, amit egy kiadós pihenés ki ne kúrálna. Csak semmi megterhelés. Vegyél ki pár hét szabadságot! Elintézem a munkahelyeddel.

– Már betelefonáltam az irodába – ismertem be tétovázva, mintha ezzel bizonyítékát adnám, hogy a prioritásaim nincsenek a helyükön.

– Azt mondtam, elkapott egy súlyos influenza.

– Remek, ezt én is alá tudom támasztani. Már ha szükséges – mosolygott, de a tekintete továbbra is komoly volt és fürkésző. – Martin, megszervezek neked egy találkozót az egyik kollégámmal.

– Egy agyturkászra gondolsz?

– Egy pszichiáterre, igen.

– Tudod, mi a véleményem erről az egészről.

– És azt is tudom, mennyire aggódsz a feleséged miatt. Rá is gondolnunk kell, nemde?

Szokásos tárgyilagosságával adta elő az érveit: olyasmivel van dolgunk, ami kívül esik az ő szakterületén. Nem arról van szó, hogy mániákus őrült lennék. Lehet, hogy csak túlterheltem magam a munkahelyemen. Stressz. Valamilyen kisebb pszichogén rendellenesség. Olyasmi, ami bárkivel megeshet. De tartozom annyival Annának éppúgy, mint saját magamnak, hogy „szakember segítségét kérjem”.

Többé-kevésbé erre számítottam tőle.

– Elmondod Annának, hogy nálad jártam? – kérdeztem.

– Már ha megkérdezi, de ebben őszintén kételkedem. A sokk még most is érezteti a hatását. Semmi értelme siettetni a dolgokat. Ha eljön az ideje, meg fog békélni, ne aggódj! Egyelőre jobbnak látom, ha nem próbálsz vele kapcsolatba lépni, hacsak nincs valami vészhelyzet.

Ha az volt a célja, hogy megnyugtasson, nem végzett valami jó munkát – de azért hálás voltam neki. Nem tudtam volna elviselni, ha találkoznom kell Annával. Még nem voltam rá felkészülve. Bizonyos szempontból megkönnyebbültem, hogy ő sem akar látni engem.

– Te vagy az orvos – bólintottam.

Felmerült bennem, hogy Annának talán könnyebb lenne, ha valamilyen hivatalos forrásból hallaná, hogy nem voltam öntudatomnál, amikor megöltem a kutyákat. Én tudtam, hogy csak magamat hibáztathatom, de azt gondoltam, Annának segítene, ha „ártatlannak” láthatna. Az elmeállapotomra való hivatkozás egy darabig tökéletes megoldásnak tűnt: talán hazugság lett volna, de semmiképp sem tisztességtelen.

Ám mindez azelőtt volt, hogy találkoztam volna Marcelle Hartmannal.

Már amikor először megpillantottam dr. Hartmant íróasztala mögött ülve abban a steril irodában, a Lenox Hill Pszichiátriai Intézetében, tudtam, hogy ez nem fog menni. Minden apró vonása – sötét, szemrehányó mosolya; drótkefehaja, amelyet kemény kis kontyba fésült hátra, és ceruzával szúrt át; vastag lencséjű szemüvege, amely felnagyította és eltorzította a szemét, zord, inkvizítori tekintetet kölcsönözve neki – összeadódott, hogy felőrölje az idegeimet. Azonnal megállapítottam, hogy nem kedvelem dr. Hartmant. Amikor beszélt, apró, ideges szája – amelyet elképesztően vékony, drótakadályra emlékeztető vonallá préselt össze – obszcén precizitással nyílt szét és csapódott össze. Úgy nézett ki, mint egy rosszindulatú pesztonka, aki alig várja, hogy újabb szerencsétlen gyerek kerüljön a karmai közé.

Hartmannak nyilván voltak saját kutyái, vagy valami ilyesmi. Meg sem próbálta leplezni, hogy mennyire undorítja a bűn, amit elkövettem – ami érthető volt, bár távolról sem segített. Elkövettem azt a hibát, hogy megosztottam vele a visszaeséstől való félelmemet. Azt hiszem, szó szerint vette – ennyire volt éles eszű –, mintha a jövőben mások háziállataira is veszélyt jelentenék. Még mielőtt észbe kaphattam volna, máris nagyon nyomatékosan kifejezte vélekedését, hogy könnyebbséget jelentene nekem, ha eltöltenék egy kis időt a kórházban.

Az „időm” vége felé, amikor már minden más csődöt mondott, dr. Hartman bejelentette, hogy alá akar vetni egy szokványos pszichológiai tesztnek, amit Rorschach néven ismernek. Beleegyeztem, ugyanazzal a kelletlen engedelmességgel, amit végig tanúsítottam. Miután előhúzott egy köteg négyzet alakú, fehér kártyát az íróasztal egyik fiókjából, Hartman száraz, pattogó hangján elmagyarázta a játékszabályokat.

– A Rorschach úgynevezett projekciós teszt, Mr. Gregory. Célja, hogy azonosítson bizonyos személyiségjegyeket azáltal, hogy felméri az alany képzelőerejének termékenységét.

– Szóval projekciós teszt – ismételtem tompán.

– Ezeken a kártyákon egy sor tintapacát és festékfoltot láthat majd. Meg fogom kérni önt, hogy tanulmányozza őket alaposan… Mr. Gregory, majd ha elkezdjük… és mondja el, milyen alakzatokat lát a foltokban! Tetszés szerint szabadjára eresztheti a képzeletét, hiszen természetesen nincsenek helyes vagy hibás értelmezések. Arra azonban fel kell hívnom a figyelmét, hogy az adott idő alatt felismert alakzatok számának jelentősége lehet. Az egész rendkívül egyszerű.

– Gyerekjáték – mormoltam.

Ám amikor szemügyre vettem az első kártyát, amit Hartman a kezembe adott, a szabálytalan fekete foltban, ami a lap felét betöltötte, nem láttam mást, mint tintapacát. Meredten bámultam, ám a folt nem volt hajlandó felismerhető alakzattá formálódni. Megráztam a fejem.

– Próbálkozzon egy másikkal! – javasolta Hartman, és egy újabb felfordított kártyát helyezett elém az asztalra.

Ezúttal még alaposabban tanulmányoztam, körbeforgattam, és különböző szögekből vizsgáltam a foltot; igyekeztem egyes területeire összpontosítani, de nem jártam nagyobb sikerrel, mint az előzőnél. Hallottam, ahogy Hartman nehezen veszi a levegőt az orrán keresztül.

– Attól tartok, ez nem fog menni – néztem fel rá, végtelenül taszító arcába nevetve.

– Azt hiszem, nem igyekszik eléggé, Mr. Gregory! – mondta fagyosan Hartman. – Mindenki lát valamit.

Pedig tényleg igyekeztem. Ez volt a hiba. Hartman újabb és újabb kártyákat fordított fel. Egy sor különös alakzat vonult el meddő tekintetem előtt: mindegyik más volt, mint az előző; némelyik színes, többségük feketefehér, ám egyik sem emlékeztetett semmire. Csak pacákat láttam, semmi mást.

Az íróasztal túlsó felén dr. Hartman zihálása egyre feltűnőbbé vált. Végül elfogyott a türelme.

– Mivel nyilvánvalóan nem hajlandó együttműködni, Mr. Gregory, semmi értelmét nem látom, hogy folytassuk – kezdte begyűjteni a kiterített kártyákat.

– Váljon csak! – emeltem fel a kezem, tekintetemet még mindig az utolsó tintafoltra szegezve. – Azt hiszem, találtam valamit!

– Nagyszerű – sóhajtott Hartman. – Mit lát?

– Úgy néz ki, mint valamilyen állat. Egy kecske vagy talán egy szamár a hátán fekve.

– Igen? – húzta ki a ceruzát a kontyából. – És még?

– Még több fekvő állatot látok. Víz borít mindent. Az állatok egy része a vízen lebeg. Halottak mind, vízbe fulladtak. Embereket is látok… ahogy rohannak az utcákon… menekülnek valami elől. Hátrafelé néznek, egymást taposva, hogy menedéket találjanak, de bármi is üldözi őket, egyre közelebb kerül. Úgy látom, halálosan rettegnek… Úristen!

– Folytassa! – mondta csöndesen Hartman.

– De hát látom! Ez nem az, amire gondol! Látom, ahogy megtörténik! Emberek halnak meg, ezrek és ezrek! A kép folyton mozgásban van, állandóan változik. Az ég sötét, még sincs éjszaka. Látok egy gyereket, egy kislányt; félmeztelen, és reszket a félelemtől. Iszonyúan sovány. A testét fekélyek borítják. Visszataszító hólyagok, mintha leforrázták volna. A csontjai szó szerint kiállnak a mellkasából. Próbál menekülni, mint a többiek, de képtelen rá. Túl gyenge. Hátra kell hagyniuk. Van ott valami a sarokban… valami figyeli… Krisztusom, segíts!

– Mi az?

– Nem tudom! Már nem látom a kislányt. Nem látok semmit. Mégis, várjon! Egy arc. De folyton változik. Istenem, borzalmas! Ősi, rothadó, akár a zuzmóval borított kő… nem bírok ránézni! Most hirtelen nagyon sötét lett. Nincs arc. Nincs semmi. Csak egy maszk, egy gonosz tekintetű maszk. Bármi is volt mögötte, már eltűnt.

– Mit lát még? – dőlt előre Hartman a székében.

Az alig észrevehető mozdulat kizökkentett. Elvesztettem az egyensúlyomat. Olyan érzés volt, mintha a viharos szél, amiben eddig álltam, minden előjel nélkül hirtelen elült volna. Elfordítottam a tekintetem az íróasztaltól, és egy pillanatig fogalmam sem volt, hol vagyok.

A szobát köd borította. A nő arca mögött a kórház fala szédítő sebességgel távolodott.

Behunytam a szemem, várva, hogy kitisztuljon a kép.

– Semmit – nyögtem ki végül, és tudtam, hogy már így is túl sokat mondtam.

– Mi lenne, ha megpróbálnánk egy másik kártyát?

Szeme lázasan csillogott. Hartman győzelmet szimatolt. De a kérdéséből világossá vált számomra, hogy nincs okom aggodalomra: nem értette meg. Azért volt ennyire elégedett, mert azt hitte, hogy áttörést ért el nálam. Fogalma sem volt, hogy mi történt valójában.

A legcsekélyebb fogalma sem.

– Sajnálom, dr. Hartman – mondtam, habár egy cseppet sem sajnáltam –, de nem hiszem, hogy tudna nekem segíteni.

Vagy tizenöt utcányit gyalogolhattam, mire kezdtem tudatára ébredni, hogy mi történik. Ott voltak az utca túloldalán, amikor kiléptem a kórházból. Figyeltem, ahogy átkelnek a zebrán, aztán újra megpillantottam őket néhány perccel később, amikor épp megfordultam egy lány után, aki egy kicsit Annára emlékeztetett. Eleinte nem láttam bennük semmi különöset: egy vak férfi volt és a vakvezető kutyája.

A férfi alacsony volt és kövér, bőre fakó, talán a húszas évei végén járhatott. Túlméretezett farmerzakót viselt, baseball sapkát és sötét szemüveget. Irizáló, éjjelre fényvisszaverőnek tervezett póráz kötötte össze egy óriási, fekete-sárga németjuhásszal.

Azon kaptam magam, hogy megállók a Hatvankettedik sarkán, és várom, hogy utolérjenek. A Park Avenue-n időnként megélénkült az északi szél: úgy sejtettem, hogy már biztosan szagot fogtak… Persze őrültség volt azt hinni, hogy egy vak ember jár a nyomomban. Ám azok után, ami a Rorschach során történt, biztosra akartam menni. Ott és akkor semmi más nem tartott egyben, mint a megkönnyebbülés, hogy kijutottam abból az irodából – hogy olyan levegőt szívhatok, ami nyomokban sem tartalmazza Hartmant. Az élmény iszonyúan megrázott, így könnyű célpontot nyújtottam bármilyen szorongásrohamnak.

Ahogy közelebb értek, rájöttem, hogy a vak fickónak semmi köze az egészhez. A kutya miatt kellett aggódnom. Hatalmas fejének egyetlen rántásával felhúzta gazdáját a járdára, egy-két méterre onnan, ahol álltam. Oldalról bepillanthattam a férfi szemüvege mögé: megláttam vak szemének cikázó játékát. Akár az elgurított dobókocka. A kutya hátra csapta a fülét, és szimatolni kezdte a lábamat. Ugyanaz az öltöny volt rajtam, amit Claus és Caesar megölésének reggelén viseltem. Vérük mikroszkopikus részecskéi nyilván még mindig a nadrágomon voltak. Arra számítottam, hogy a németjuhász bármelyik pillanatban rám vetheti magát, és széttépheti a torkomat.

A lámpa még mindig pirosat jelzett. Leküzdve egy hirtelen pánikrohamot, kényszerítettem magam, hogy lehajoljak, és megsimogassam az állat masszív fejét. Egyszerre teszteltem a saját idegzetemet és a kutya ösztöneit. Egyikünk sem vallott kudarcot. A hűséges juhászkutya megnyalta a kezem, és csóválni kezdte a farkát. Az undor apró áramütésétől eltekintve, amit nedves nyelvének érintése okozott, nem éreztem semmit.